Kora őszi reggel volt, jól emlékszem az érzésre, ahogy leültem az asztal mellé, izgatottan vártam az ügyfelemet. Nem az első és nem is az utolsó beszélgetésünk volt, valahol a folyamat kellős közepén jártunk. Aznap reggel döntötte el, hogy témáján belül miről szeretne beszélni. Emlékszem, izgult, és ki is mondta: kicsit fél, de ma bevállalós lesz és egy kapcsolódására szeretne jobban rálátni.

Nem egy friss történetet hozott, mégis mélyen hatott a jelenére, amiben már régóta vágyott változásra. Ahogy mesélni kezdett, a részletek egymás után tárultak fel, a kérdések pedig egyre mélyebbre vezettek, rétegről rétegre bontva a helyzetet. Az időnk felénél jártunk, a szavak, kérdések és gondolatok kavarogtak körülöttünk, mint hulló falevelek a szélben és egyszer csak lehullott az utolsó levél is. Megérkeztünk. Ott állt az ügyfél, mint egy fa: pőrén, sebezhetően, de sziklaszilárdan.

Csend lett. Nem szóltunk. Az említett fa egy olyan rétegénél jártunk, amelyet eddig egyikünk sem ismert, rejtve volt. Az ügyfél felismerései ott voltak köztünk valahol a „pőre test” és az online tér között.

Lassan, finoman, halkan mozdítottuk meg ennek a gyönyörű és törékeny képnek a részleteit. És éppen ezekben a részletekben találta meg az ügyfél a saját válaszait. Belső erőforrásai és új meglátásai pedig akár a napsugár melege, úgy érkeztek meg hozzá. Csillogó szemmel hallgattam és figyeltem őt, ahogy mesélt új gondolatairól, érzéseiről. Az őszinte bátorság, ahogyan ebbe beleállt és az a finom belső mozdulás, amely elindult benne, számomra a valódi változás ígéretét hordozta. Hálás vagyok, hogy szem- és fültanúja lehettem ennek a csodás és számomra is mélyen tanulságos reflexiónak a coaching ülés során.