Az én esetem nem egy coaching ülést mutat be, mégis az egyik legkedvesebb és legemlékezetesebb ülés marad számomra. Kliensem Mostoha coachingra érkezett és magával kellett hoznia 6 éves autista kisfiát is, aki egyáltalán nem beszélt. Se itt, se máshol, senkivel sem. A kisfiút leültette az édesanyja egy tőlünk távolabbi fotelbe, kapott egy könyvecskét, hogy nézegesse és mi elkezdtük az ülést. Kiskutyám, Pipacs, aki egy 9 éves Golden Retriever kutyalány, ott feküdt közöttünk és végig a kisfiút nézte, aki teljesen belebújt a kis könyvbe. A kutya le sem vette a gyerekről a szemét. Mi annyira belemélyedtünk az ülésbe, hogy észre sem vettük, ahogy Pipacs kikúszott közülünk, majd a kisfiú ölébe rakta a fejét és nézte Őt a hatalmas barna szemeivel. Csak nézte figyelmesen, miközben a kisfiú simogatta a fejét és valamit motyogott hozzá. Ekkor vettük észre kliensemmel, hogy mi is történik. Nem értettük pontosan, hogy mit mond a kisfiú, sőt, nem is mertünk semmit reagálni, de mondta, mondta…, beszélt!   Pipacs elfogadóan, figyelmesen hallgatta. És nézte. Egy addig teljesen bezárkózott kis lélek megnyílt a kutyának. Ugyanúgy ahogy sokan mások is megnyílnak és oldódnak pusztán a kutya jelenléte miatt. Csodálatos érzés volt részese lenni ennek az élménynek; ez az alkalom örökké a legszebb emlékeim közé fog tartozni.