Weboldalunk használatával jóváhagyja a cookie-k használatát a Cookie-kkal kapcsolatos irányelv értelmében. Elfogadom
Termékek Menü

"Mindenkiben van egy belső hang, amire érdemes figyelni"

"Mindenkiben van egy belső hang, amire érdemes figyelni"

Mérnök, legalábbis van róla papírja, valójában vérbeli színész, méghozzá Jászai Mari-díjas. Scherer Péterrel bármiről beszélgetünk a színészetre lyukad ki. Kiváló rendező is egyben, joviális személyisége szinte predesztinálta Dániel András kuflimeséinek magyar hangjává. Nem engedi, hogy a negatív hírek átjárják és bekebelezzék. Kerékpározik, Scherer Péter még az interjúra is bringával érkezik.

OK: Hová kötötted ki a kerékpárodat?

Scherer Péter: Ide, a bejárat mellé. Ha nincs hó és latyak, mindenhová biciklivel megyek a városban, olykor rollerrel, néha tömegközlekedéssel. A gyerekeket is úgy vittem oviba, hogy fölültek a csomagtartóra, mint faluhelyen. Marci fiam 12 évesen most kezdi elérni azt a súlyt, hogy amikor ráül a csomagtartóra, a sárhányó elkezd súrlódni a kerékhez, úgyhogy lassan önállóan kell tekernie.

OK: Az erőnléten túl a lelkednek is jót tesz a bringázás?

Scherer Péter: Mindenképpen jót tesz, hogy kijjebb vagyok a gépjárműforgalom okozta stresszhelyzeteken, amelyekben senki nem szeret senkit. Nem tudom, ez mennyire magyar sajátosság, de a lényege az: hajtunk a pénzért, rossz kedvünk van. Ez aztán rátelepszik az egész világunkra. Igyekszem nem átadni magam ennek a rosszkedvnek, de azért nem könnyű.

 

 

 

OK: Az emberekben mindenesetre az a kép alakult ki rólad, hogy mindig derűs, jó kedélyű figura vagy. Ez valós képet mutat rólad, vagy egyszerűen jól adod el magad?

Scherer Péter: Mindenkinek az életében vannak mélypontok, az enyémben is, ami ellen úgy próbálok védekezni, hogy minél kevesebb rosszat engedek be a külvilágból a magaméba. Bizonyos dolgokkal – például a politikával – egyáltalán nem foglalkozom. Társulatunkban, a Nézőművészeti Kft.-ben – Mucsi Zoli, Katona Laci, Kovács Krisztián és én – egyértelműen az én hangulatomra hat legkevésbé a politika. Nem mondhatom, hogy egyáltalán nem hat rám a politika fájdalmasan szomorú kivetülése, de egyszerűen nem hagyom, hogy rátelepedjen az életemre az a sok rossz, ami onnan kiárad. Tudom, mi történik a világban, ha mástól nem, a Mucsi Zolitól, aki naponta megveszi az újságokat és folyóiratokat, és mindenkivel megosztja az olvasottakat, de nem engedem, hogy a negatív hírek átjárjanak és bekebelezzenek. Hozzáteszem, hogy fiatalkoromból van egy élményem, miszerint az újságok tapintása és illata nekem nem jött be, és nem jön be ma sem.

OK: Gondoltál már arra, hogy néha jó volna kuflinak lenni? Sütkéreznek a dombjukon, játszanak, eszegetnek, alszanak, és mindig belekeverednek valami kalandba. Semmi politika.

Scherer Péter: Olyan kis bárgyú egyszerűséggel tekintenek a világra, mégis valahogy emberi módon, humánusan. Mondjuk, hogy én vagyok a nyolcadik kufli. Igazából a politikához és a sajtóhoz való viszonyomra jellemző a kufliság, a munkámat illetően jóval harcosabb figura vagyok. Mondjuk, 30 előadásban játszom januárban, 4-e és 28-a között, ebben benne vannak a délelőtti és délutáni iskolai előadásaink is, az esti felnőtt darabok mellett. A színészi meló mindenre jó, mindenre gyógyír. Ez egy olyan hivatás, amit igazi szerelemmel, szenvedéllyel lehet űzni, és ez már jó.

 

OK: Jut idő magánéletre, párodra, három gyermekedre, nem utolsó sorban magadra is?

Scherer Péter: Mucsi Zoli szerint a színészi hivatás nem összeegyeztethető a családdal. Én azért igyekszem. Persze nem lehet fair play módon ugyanannyit adni magadból mindenhová, valahol mindenképpen sérülést okozol. Az utóbbi időben hozok olyan döntéseket, amelyek azt szolgálják, hogy a szeretteimre is maradjon idő. Ilyen például az, hogy az interjúkat vagy reggelre teszem, mint most veled, vagy hozzácsapom az aktuális előadásomhoz. Immár ötödik éve minden télből kiharapok magunknak két hetet, és elutazunk a családdal, ahogy idén is.

OK: Akkor most azt áruld el, hogyan töltődsz fel saját magad?

Scherer Péter: Egy színész ma Magyarországon tud csinálni – akár párhuzamosan is – hét-nyolc dolgot. Tud játszani színházban, filmben, tud rádiózni, tévézni, szinkronizálni, rendezni, tanítani, műsort vezetni, és néha beeshet egy-egy hangoskönyv. A műsorvezetés kivételével én mindegyiket csinálom. Engem ez a változatosság tölt föl, egyébre nemigen van szükségem, és időm se nagyon. Külön említem a drogról, iskolai bántalmazásról, családon belüli erőszakról vagy akár a kézmosás fontosságáról szóló ifjúsági előadásokat, amelyekre teljes értékű színészi munkaként tekintek, és amelyek után szakértők bevonásával beszélgetünk a felvetett témákról a srácokkal – ezek elképesztőn inspirálnak.

OK: Mérnök egy percig nem voltál.

Scherer Péter: Egy percig se. Friss diplomásként olyan lehetőséget kaptam az Arvisura Színház vezetőjétől, amire igent kellett mondanom, így a mérnökség szóba sem jöhetett. Igazából a Műegyetemet operett szakon végeztem, és a jó rendű diplomám végén legalább nyolc nevet föl kéne sorolnom, akiknek hálával tartozom.

OK: Nem szeretnék előítéletesnek tűnni, de a mérnökséghez bennem társul egyfajta kocka típusú személyiség, amilyen te nem vagy.

Scherer Péter: Valójában nekem van egy kevés praktikus, mondjuk úgy, műszaki szemléletmódom, ami a színházban is előjön belőlem néha, természetesen az improvizációs készség mellett. Ha úgy vesszük, szerencsés alkat vagyok, hogy bennem mindkettő megvan. Persze akiben nincs meg ez a kettősség, még lehet jó színész. Marlon Brandóról például az a hír járja, hogy a Keresztapa forgatásán a díszletekre ragasztották a szövegeit, onnan olvasta a híres mondatait, amiért utálták a kollégái. A film ismeretében számít ez?

OK: Popper Péter a Színes pokol című könyvében mesteremberekre és varázslókra osztotta a színészeket. Mindkettő képes kiváló alakításokra, csak míg az előbbi a függöny legördülte után visszaváltozik normál hétköznapi civillé, addig utóbbi tovább hurcolja magával a megformált figurát a privát szférájába is, merthogy a darab kifutásáig eggyé válik vele. Te hová sorolod magad, ha egyáltalán?

Scherer Péter: Szerintem nincs színész, aki ne azt mondaná magáról, hogy ő varázsló. Önmagadat helyesen látni, a korlátaidat jól feltérképezni, és időnként megpróbálni átugrani a saját árnyékodat, már önmagában egy életprogram. Ha valaki a színészetre adja a fejét, lehetetlen, hogy attól kezdve teljesen polgári módon létezzen. A színészet voltaképp a pillanat művészete, amihez az is hozzájárul, hogy az égiek kicsit megsimogatnak. Ilyen pillanatot minden színésznek át kell élni olykor, és abban a pillanatban varázslóvá válik. Hogy ez milyen mértékben hatja át az életét, abban vannak eltérések. Nyilván nincs olyan színész, aki ne arra törekedne, hogy ebből a pillanatból minél többje legyen. Somogyi István rendező azt mondta egyszer az általam nagyra becsült Latinovits Zoltánról, hogy nem volt jó színész. Hogy miért? Hát, mert belehalt. Márpedig a színészkedésbe csak az adott este az adott darabban szabad belehalni, igazából nem. Kialakíthat magáról egy színész egyfajta nehézfiús képet miközben estéről estére csodálatosat alakít a színpadon, de bele nem halhat, mert akkor valamit nem jól csinált.

OK: Van recepted a kiugró siker és a borzasztó kudarc feldolgozására?

Scherer Péter: Az első komoly sikert 35 évesen éltem át Csányi János Szentivánéji álom-rendezése kapcsán, a Bárkában, nem mellesleg ott találtunk egymásra Mucsi Zolival. Akkor értettem meg, hogy a sikert sokkal nehezebb megélni, mint a bukást. Fantasztikus boldogság volt részese lenni annak az előadásnak, másfél hónapon keresztül naponta olvasni a lelkendező kritikákat, fogadni a jobbnál jobb ajánlatokat, ráadásul abban az évben született Bori lányom, úgyhogy csúcs évem volt. Jancsó Miki bácsitól hallottam később azt a kijelentést, miszerint ha egy színész elhiszi magáról, hogy valaki, akkor vége van. Nos, én akkor, 35 évesen majdnem elhittem, a színházi sikeremnek köszönhetően több lehetőséget is kaptam. Például elhívtak forgatni a tévébe, a filmgyárba, a szinkronstúdióba, ahol a kutya nem tudta, ki az a Scherer Péter, hisz ott még nem mutattam magamból semmit, azaz mindent elölről kellett kezdenem, mindenütt bizonyítanom kellett az alkalmasságomat. Néhány ilyen maflás után aztán helyreállt bennem a világ rendje, de ha valakit húszévesen ér hatalmas siker Hollywoodban, az könnyen belehalhat.

 

OK: Kudarc?

Scherer Péter: Számomra az egész színészi pálya egy kudarccal kezdődött, mégpedig azzal, hogy nem vettek fel a Színművészeti Főiskolára. Azok a csodált színészek és rendezők, akiken felnőttem, maga a színházi szakma nem fogadott magába, méghozzá kétszer nem. Harmadszor azért nem mentem el felvételizni, mert egy haverom véletlenül bezárt a lakásukba, amit akkor egyfajta égi jelként értelmeztem, és többé nem próbálkoztam. Viszont a Műegyetem mellett aktívan játszottam az Arvisurában, ahonnan aztán sikerült továbblépnem. Most úgy érzem, ha ma felvételiztetnék, és eljönne a 19 éves Scherer Peti, megcsinálná ugyanazt, amit én akkor, lehet, hogy én sem venném fel.

OK: Valódi krízishelyzetben mi segít?

Scherer Péter: A családom mellett a szakmám, mi más? Mondok egy példát. A bátyám négy éve meghalt autóbalesetben, amibe a szembejövő autó sofőrje is belehalt. Borzasztó veszteségként éltem meg, de másfél év múlva, mikor már kaptam egy kis levegőt, azt mondtam Gyulay Eszter dramaturg barátomnak, hogy csinálhatnánk egy előadást a bátyám tragédiájából kiindulva. Megalkottuk a Testvérest című darabot, amelyet ma is játsszunk a B32 Galéria és Kultúrtér nevű befogadóhelyen. Ez az előadás, a megírása, a rendezése és a benne való játék talán segített és segít ma is az egész feldolgozásában. Nem tudom, így van-e, mert máshogy nem próbáltam.

OK: Sokaknak a vallás segít hasonló helyzetekben. Te hívő vagy?

Scherer Péter: Szerintem nem az a kérdés, mi van a halál után, hanem hogy mi van előtte. Szeretem úgy figyelni az életemet, hogy mi az, amit a sors elém gördít. Valahogy hívő és fatalista vagyok egyszerre. Mostanában azon töprengek, mi következik abból, hogy három éven belül elveszítettem a bátyámat és édesapámat, és ketten maradtunk anyuval. Persze van a saját családom három csodálatos gyerekkel. Lehet, hogy ez maga a felnőtté válás? Esetleg kicsit másképp kell figyelnem a gyermekeimre? Ki tudja? Abban hiszek, hogy mindenkiben van egy belső hang, amire érdemes figyelni.

Szöveg: Bencsik Gyula

Fotó: Páholy Lakásszínház, Jakkel Rudolf