Weboldalunk használatával jóváhagyja a cookie-k használatát a Cookie-kkal kapcsolatos irányelv értelmében. Elfogadom
Termékek Menü

Tekerd lejjebb a világ hangerejét

Tekerd lejjebb a világ hangerejét

Ma 5. napja nincs hangom. Hosszú történet, leírom, most nem rohanok egyik megbeszélésről a másikra. A kényszerű csend teremtett néhány vicces helyzetet és még több tanulságot hozott.  Például a kommunikációs zaj hogyan fedi el a lényeget a mondandónkból vagy, hogy mennyire megéri nem kimondani a pillanat hevében, hanem várni, újrafogalmazni dolgokat. 

Hosszú hetek óta fájt a derekam, rendületlenül és egyre elviselhetetlenebbül. Erre először enyhe, később erősebb nem szteroidos gyulladáscsökkentőt kaptam, amitől éreztem, hogy emelkedik a gyomorsavam, s mivel volt már ilyen, a megszokott savlekötőért nyúltam a gyógyszeresfiókba. Aztán egy lelkiismeretes csontkovácshoz kerültem, aki azt javasolta, menjek el MR vizsgálatra, szerinte ez sérv, s addig ő hozzá nem nyúl a gerincemhez, amíg nincs biztos információja.Az MR beutalóra kapott időpontja és a privát vizsgálat díja is megérne egy cikket a havi TB járulék fizetés fényében, ám az egy másik írás lenne.

Az eredmény sajnos igazolta a csontkovács gyanuját: ágyéki porckorongsérv. Egyik reumatológustól a másikig jutottam, gyulladáscsökkentő injekciót kaptam és még erősebb gyógyszert. Addigra úgy éreztem bugyog a hasamban a sav, és mintha gipsz lenne a torkomon, olyan nehéz lenyelni minden falatot és kortyot. Szerdán a napi munka során még rendben voltak a hangszálaim, ez számomra trénerként, team coachként különösen fontos, hisz a legfontosabb munkaeszközöm a hangom. Munka után még felhívtam az autóból az anyukámat és a férjemet, igaz, ekkor már kicsit rekedtes hangon, aztán mire a bolthoz értem, már nem tudtam kérni felvágottat. Ahogy később több ismerősöm is megjegyezte: elvitte a cica a hangom. Másnap orvos, kórház, vizsgálatok, a diagnózis reflux okozta gége és nyelőcső ödéma, és a savgőz marta védtelen területeken még egy jó kis vírusfertőzés. Szóval 5. napja nincs hangom, van viszont továbbra is nyelési nehézség, köhögési inger, derékfájás, gyógytorna és várakozás.

 

Az öt nap alatt vicces helyzeteket éltem meg. Gyakran előfordul, hogy suttogva beszélnek hozzám, mintha az én „csendem” másokra is kötelező lenne, vagy épp hangosan beszélnek velem, vélelmezve, hogy ha már a hangommal baj van, akkor lehet, hogy a fülem sem úszta meg. Ez utóbbival más formában is találkozom. Ahhoz, hogy elnémulva is kommunikálni tudjak, néha filctollal papírra írok, vagy a gyors jegyzettömb alkalmazást használom a telefonomon. Van, hogy akivel beszélek, szintén megragadta a filcet és elkezdte írni a választ, így biztosítva, hogy tuti megértsem. Az még feltűnőbb volt, amikor kivették a kezemből a telefont és arra a jegyzetlapra írták a választ, amelyre én a kérdésemet.

Persze mindez nem véletlen, megvan rá a pszichológiai magyarázat. Vannak úgynevezett tükörneuronjaink, ezek segítik elő az empátiát, azt, hogy megértsük mások érzéseit és felismerjük a sajátjainkat. A tükörneuronok „jele”, hogy az érzelmek kifejezésére szolgáló mozdulatot, például egy mosolyt, egy legyintést, vagy itt épp az írást, azonnal felfogjuk, "visszaadjuk", ezek segítségével detektáljuk, mit él át a másik. Szóval nagyra értékelem ezeket az ösztönös reakciókat, hiszen tudom, az empátia legbiztosabb jelei.

 

Ebben az öt napban 3 tanulságot biztosan megfogalmaztam, amelyek formálják a gondolkodásmódomat. Az első, hogy milyen villámgyors kommunikációs etapjaink vannakSokszor cél, valódi tartalom nélkül. És ami még fontosabb, hogy a másik meghallása és megértése nélkül. Nem egyszer fordult elő, hogy egy felvetésre szerettem volna reagálni, s mire két ujjal és gyorsan bepötyögtem a telefonba jegyzetként a rövid véleményemet, addigra a beszélgetés már két témával odébb zajlott és nem is értették, mihez kapcsolódott a válaszként írt néhány sor. Azonban, ahogy egymás mondatainak lényegén, így ezen is gyorsan átléptek a beszélgetőtársak.
A beszéd azonnali reakciót tesz lehetővé, így azonban, hogy kénytelen voltam leírni a dolgokat, nem egyszer végül meg sem mutattam az illetőnek az első reakciót, mert éreztem, hogy bántó, és nem ér annyit, hogy megsértsem. Máskor leírtam ugyan a véleményem, ám rájöttem, hogy nincs elég információm ahhoz amit írtam, vagyis minősítés lenne, ezért a kijelentő mondat helyett inkább kérdőt fogalmaztam. A csend elfogadóbbá és megfontoltabbá tett.

 

A második tanulságnak két oldala van: bensőséges kapcsolatot teremt, ha annyira figyelünk a másikra, hogy félszavakból is értjük egymást (és fordítva), illetve kapcsolatromboló, ha túl sok feltételezésünk van a másikról. Igazán jól esett, amikor elkezdtem pötyögni valamit a jegyzettömb alkalmazásba, a beszélgetőtársam nézte és befejezte a leírt szöveget és ezt ismételtük újra és újra. A jó emberismeret, a nézetazonosság, a közös értékrend ezen sokat segít. És milyen meglepő volt, amikor hasonló jelenetben másvalaki azt reagálta nem is egyszer: „ne fejezd be a mondatot, tudom, hogy azt akarod írni...” És kikerekedett szemmel néztem, hogy hát nem, én biztosan nem reagáltam volna ilyet! Ám marad egyelőre a csend, a gondolkodás, hogy mennyire ismerjük vagy nem ismerjük egymást, és ha újra lesz hangom, dolgom, dolgunk van-e ezzel a helyzettel? A csend még inkább felerősítette bennem az önismeret, az önreflexió fontosságát.

          

A harmadik tanulságom: nemhogy egymást, önmagunkat sem halljuk meg, olyan nagy kommunikációs zajban élünk! Dőlnek az e-mailek, a social media posztok, a messenger üzenetek, az ajánlott videók, a figyelmet követelő like-ok. És ez csak a virtuális valóság. Ott vannak az értekezletek, a napi munka, a szakmai disputák, az operatív feladatok, a családban zajló és a baráti beszélgetések, az autóban szóló rádió és az esti háttér televíziózás. A virtuális világ felszíne a valós helyzetek kommunikációit is felszínessé teszi, hiszen itt nem mindig érkeznek azonnali lájkok. Ingereket akarunk és nem mélységet. (lásd első tanulság) 
 

A betegségtől függetlenül hónapok óta kísérletezem a csenddel. Bár én is nagy kütyüfelhasználó vagyok, nagyon megnézem, mire és mennyit használom a gépet illetve a telefont. Kontrollálom magam, így már nem viszem magammal a telefont a wc-re illetve a fürdőszobába, az e-mailjeimet naponta háromszor nézem meg. S ami még fontosabb, gyakorlom a tudatos jelenlétet. Reggelente hagyok pár percet az örömre, hogy élek. Étkezés közben nem foglalkozom mással (olvasás, telefonozás, stb.), csak az étel ízére figyelek. Hagyok időt a bambulásra, amikor nem csinálok mást, csak magam, magammal vagyok. Lekapcsolom az autóban a rádiót, csendben utazom. Sokkal jobban meghallom a belső gondolataimat, a bennem zajló párbeszédet és egészen érdekes vagyok magamnak. A csend utat mutatott az önmagammal folytatott minőségi beszélgetéshez és mintha az intuícióm is jobban működne.

Csak csendben jelzem, nem kell kényszerű némaság ahhoz, hogy csendet teremtsünk és izgalmas, hasznos tanulságaink szülessenek – talán mindenkinek más és más tanulság.
A csend megalkotásához tudatosság kell és rá szánt idő, és az is elég ha legalább 10-30 percre más hangerőre tekerjük a világot. Mert ez a kommunikációs zaj csillapítható. 

Márton-Koczó Ildikó

Tartalomhoz tartozó címkék: Márton-Koczó Ildikó