Mi az, ami nélküled nem működik?


Tényleg csak fogaskerekek vagyunk egy munkahelyen? Alkalmazottként valóban bele kell törődnünk a szürkeségbe, hogy semmibe vesznek? Vagy igenis múlik rajtunk valami? Elgondolkodtató írásában ezt a témát feszegeti Besnyi Erika, tréner, coach.

Tréningeken és coaching üléseken is gyakran hallom az ügyfeleimtől, hogy rendre megkapják a munkahelyükön, hogy "nem kötelező ott dolgozni, pillanatok alatt találunk mást a helyedre, senki sem pótolhatatlan". Ha mélyebben belegondolunk, ez a mondat - kis túlzással - azt jelenti: "nem vagy fontos, nem vagy értékes - sem te, sem pedig az, amit csinálsz". Ez pedig hosszútávon az önbecsülésünket ássa alá, és azt eredményezi, hogy - akár egy bántalmazó kapcsolatban - már csak azért is maradunk a munkahelyünkön, hogy bebizonyítsuk, igenis érünk valamit, vagy hogy legalább egyszer kapjunk egy pozitív visszajelzést - rosszabb esetben pedig azért, mert már elhittük, hogy nem vagyunk jók semmire és máshol sem kellenénk. Észrevétlenül válunk túszokká, leértékeljük magunkat és ha valaki azzal, jön, hogy "ne hagyd magad, te ennél többet érsz", már csak legyintünk, hogy "ááá, nincs jobb, csak más".

Ennek kapcsán sokszor eszembe jut János bácsi története, ami egy életre az agyamba és szívembe égett.

Emlékszem, az első napom volt az új multiban. Beszálltam a liftbe, ahol egy csomó öltönyös fickó tülekedett. Nem köszöntek, kicsit sem igyekeztek helyet szorítani nekem, én pedig - megfelelni vágyó "új arc" - színtelen hangon kívántam nekik jó reggelt. Nem köszöntek vissza. Mintha nem is érzékelték volna a jelenlétem, láthatatlan voltam.

 

 

Felértem az ötödikre.  Mágneskártyám már volt, így ki tudtam nyitni a nehéz, üveg csapóajtót, hogy bejussak a "csirkefarmra" (én így hívom az open office-t). Félhangosan köszöntem, de senki nem viszonozta - mindeni belemélyedt a monitorjába, és a fülesén zenét hallgatott. Kijelölt asztalom nem volt, így odamentem az egyik lányhoz, aki épp levette a fülhallgatóját, és megkérdeztem tőle, hová ülhetnék le. Vállat vont, és rábökött egy asztalra. Nem volt még laptopom, telefonom, a leendő főnököm épp külföldön volt, a HR-en pedig csak 10-kor volt jelenésem. Volt másfél óra tiszta, teljesen értelmetlen időm. Előszedtem a jegyzetfüzetemet és körmölni kezdtem, mintha valami ultra fontos to-do-listát írnék.

Egyszer csak nyílt az ajtó, és beosont rajta egy öreg bácsi egy hosszú csőrű, szemlátomást nehéz locsolókannával. Óvatosan, puha léptekkel járt körbe, és megöntözte a gyönyörű növényeket. Nem köszönt senkinek, szinte láthatatlanul mozgott, suhant, locsolt. Hosszú percekig figyeltem, ahogy motoz, jön-megy, meg-megsimítja a leveleket, láthatatlan porszemeket tessékel le róluk. Amikor a közelembe ért, elmosolyodtam és ráköszöntem: jó reggelt!

Riadtan ugrott egyet, majd megrázta a fejét és halkan annyit mondott:

- Nem szabad!

Értetlenül néztem rá és hangosan megkérdeztem:

- Mit nem szabad?

- Nem szabad beszélnünk.

Azt hiszem, még a számat is eltátottam meglepetésemben. Ez most komoly?! Mi ez, valami elkasztosodott rendszer, ahol vannak páriák, érinthetetlenek, vagy megelevenedett Huxley Szép új világa és az Alfák nem beszélhetnek a Gammákkal?!

 

 

Aztán a bácsi suttogva elmagyarázta:

- Nekem nem szabad magukat zavarnom. Maguk nagyon fontos dolgokat csinálnak. Én meg rosszul végzem a munkámat, ha egyáltalán észreveszik, hogy itt vagyok.

Megkért, hogy többé ne köszönjek neki, lehetőleg ne is vegyem észre, ha nem akarok neki rosszat. Megígértem. Kicsit ugyan pánikba estem, hogy hová kerültem, de legalább kaptam valamiféle magyarázatot.

Ahogy teltek-múltak a napok, kialakultak a bácsival közös szokásaink. Ha jött, összevillant a szemünk, egy félmosollyal vagy pici biccentéssel köszöntünk, de hagytuk a másikat. Az egyetlen hely a lift volt, ahol beszélgetni tudtunk - de kizárólag akkor, ha más nem volt jelen. Tőle tudtam meg, hogy az épületben csak ő gondozhatja a növényeket, ez egy komoly szakma, nem lehet ám csak úgy össze-vissza "locsálni", kirohadnának azok a szép pálmák, fikuszok és páfrányok! Külön rendelet tiltja, hogy a dolgozók hozzányúljanak a növényekhez, és sajátot sem szabad bevinni, hátha "megtetvezi a többit". Itt rend van, kérem, hiszünk a green office-ban, és a sok fekete lakkbútor és az egérszürke padlószőnyegek komor összehatását muszáj ellensúlyozni a csodaszép zöld növényekkel. Azt is János bácsitól tudtam meg, hogy a különböző szintű vezetők sem köszönnek egymásnak, kár is próbálkoznom: a felsővezetők átnéznek a középvezetőkön, kivéve az értékesítési vezetőket. Az értékesítők hozzák a pénzt, így azokat tisztelni kell. A többiek mind csak ingyenélők, ezt a vezérigazgató úr is megmondta.

 

 

Eltelt félév. Mondhatnám, hogy "beletörtem" a közegbe, de nem ment. Mélyen a zsigereimben nem tudtam elfogadni, hogy nem fogadják a köszönésemet, nem hittem el, hogy modernkori pária vagyok, lázadtam, hogy csak "egy másik tégla vagyok a falban", aki állítólag azonnal pótolható, sorban állnak az én pozíciómért, örüljek, hogy itt lehetek, becsüljem meg magam.

Aztán beköszöntött a krach és a létszámleépítés. Nyilván a vezetőség által "kevésbé fontos" pozíciókkal kezdték. János bácsit az elsők között küldték el. Létfontosságú volt az a 40.000 Ft megtakarítás, amit rajta nyert a cég. Én valódi veszteségként éltem meg, és akkor még nem tudtam, hogy más is.

Mindenki pótolható, minden hiány kibírható. Azért 3 hét után kiderült, hogy ez nem így van. A növényeket ugyanis nem öntözte többé senki. A tiltó rendelet továbbra is érvényben volt, és soha senki nem foglalkozott a növényekkel. A növények ugyanolyan biodíszletek voltak, mint mi.

 

 

A kevésbé vízigényesek hat hétig is bírták. Lassú halál volt ez, kicsit sem látványos, mégis érezhető. Lassan sorvadtak el, míg egy nagy nap szinte az összes növény egyszerre adta meg magát mind a 7 emeleten...

János bácsi sokszor eszembe jut. És az önismeret-önbecsülés tréningemen sokszor mesélek róla. Szomorúan látom, amikor a résztvevők megértően bólogatnak, majd néhányan elmesélik a saját történetüket. Ilyenkor szoktam őket arra kérni, hogy írják össze, miért fontosak ők személy szerint a munkahelyükön. És miért olyan fontos az a munka, amit pont ők csinálnak. Nagyon nehezen megy ez a feladat. A már beivódott, beégett klisék jönnek fel: "áááá, az én munkámat bárki meg tudná csinálni". Jegypénztárosokkal számoltattam ki, hogy naponta hány utasnak segítenek. (Szándékosan nem azt írom, hogy "kiszolgálnak", mert már a szóhasználat is azt jelezné, hogy nem partneri viszonyról beszélünk.) Nagy szám jött ki: naponta, reggel 6-tól este 6-ig, egy 2 nm-es, természetes fénytől elzárt, télen hideg, nyáron kibírhatatlanul meleg kuckóban ülve 300 utasnak adnak el jegyet, bérletet, tájékoztatást. Ez éves szinten minimum 62.000 ügyfélkontaktot jelent! A hatalmas szám hallatán még ők is elhűltek. Utána azt kérdeztem, vannak-e olyan törzsutasaik, akik mindig tőlük veszik a jegyet, mindig ugyanahhoz a pénztárhoz állnak sorba. És itt végre átszakadt a gát, és bátran mesélték, hogy van például a dabasi Gizi néni, aki mindig ugyanott veszi a jegyét, mert tudja, hogy ott rámosolyog a pénztáros, megkérdezi tőle, hogy van a cukorbeteg férje, és tudja, hogy Gizi néni nem szeret a kerekek felett, a vezető mögött ülni. Elkezdtük összerakni, hogy nélkülük bizony az utasok nem jutnának el a munkahelyükre, az iskolába, haza vagy a kórházba meglátogatni a rokonukat. És nélkülük nem lenne olyan jó a hangulat a melegedőben, ahová a sofőrök beugranak egy kávéért, hiszen ők azok, akik időnként sütit sütnek vagy felköszöntik a másikat a születésnapjukon. Ők azok, pontosan ők azok, akik melegséget hoznak, figyelmet és élményt adnak. Lehet őket pótolni? Mint munkaerőt biztosan, más is ki tudja állítani azt a 62.000 jegyet, de vajon ki fog emlékezni a Gizi nénik kívánságaira?

 

 

Kedves olvasóm, tedd fel Magadnak a kérdést: miért vagy Te, igen Te, személy szerint nagyon fontos? Mert biztosan van olyan, amit csak Te tudsz, amit egyedi és megismételhetetlen módon csinálsz, amivel csak Te hozol örömöt a többiek életébe, ami különlegessé tesz, amiért várnak Téged, amit Te adsz hozzá a kis munkahelyi mikrovilágodhoz, ami miatt mindenkinek hiányzol, ha szabira mész. És ha még nehéz számodra a lista összeírása, akkor kezdd ezzel: "Nélkülem....."

Még a legszkeptikusabb résztvevőm is úgy fejezte be a mondatot: Nélkülem nem működnének a dolgok....

Egy biztos. Nélküled valami biztosan elhervadna. Mint a növények János bácsi nélkül...

 

Szerző: Besnyi Erika, tréner, coach, mediátor, ügyvezető

Vintage Office Kft.
www.vintageoffice.hu

 


címkék: érték, feleslegesség, multi környezet, vezetők, alkalmazottak, munkahely, virágok, kertész, beletörődés

vissza