Akkor most lustának jó lenni vagy munkamániásnak?


„Erények és bűnök" – sokszor egyoldalúan ítéljük meg őket, az egyik csak jó, a másik csak rossz. Holott ha bármelyiket szélsőségesen képviseljük, kizárt, hogy jó sül ki belőle. Például senki sem szereti a lusta embereket, de mi történik akkor, ha egy munkamániás főnök karmai közé kerülünk, aki éjt nappallá téve dolgozik és dolgoztat... Valljuk be, bármilyen tulajdonságunkról vagy viselkedésünkról is legyen szó: az arany középúton a legjobb járni.

„Lusta vagyok és lopok” – pár évvel ezelőtt egy álláskereső férfi a világ legőszintébb önéletrajzában többek között ezeket a tulajdonságait emelte ki. Az akkor 28 éves filozófus végzettségű, brit férfi sokkolta a munkahelyeket és a fejvadászokat azzal, hogy nyíltan vállalta, minden addigi állását unalmasnak találta és a munkahelyén süteményeket lopott kollégáitól. A brit Metro újság, amely a témával foglalkozott, nem ítélkezett az álláskereső felett, azt azonban megjegyezte, hogy az őszinte stratégia nem kamatozott: egyetlen munkaadó sem érdeklődött a pályázó iránt.

Az őszinteséget erénynek tekintjük, lám mégsem mindig célravezető. Van ugyanis a viselkedésünknek egy határa, amikor a ló túlsó oldalára kerülünk általa, szimpátia helyett antipátiát váltunk ki vele, pozitív hatás helyett magunknak ártunk. Gondoljunk csak egy pillanatra úgy a lustaságra, mint erényre? Fénymásoló, lift, angol wc – vajon hány találmány nem született volna meg, ha nem vágynánk kényelmesebb életre? 

 

Rendszerhiba. Rendben, azért nem mindig jó a rest, lusta ember, főleg ha családtagról van szó vagy kollégáról, főleg, amikor trehányságukat nekünk kell rendbe hozni: a ház körüli vagy belüli munkát nekünk befejezni, a munkahelyen rossz kimutatásokat újra elkészíteni, a vevőnek magyarázkodni egy késés miatt, vagy épp kusza excel táblákat újraértelmezni, s az el nem végzett munkát befejezni...

Mégis úgy tűnik, ha az egyéni restség nem is kifizetődő, maga a munkahelyi lustaság valójában „rendszerhiba” a vállalatoknál. A Proudfoot tanácsadó cég világszerte 1900 vállalat körében vizsgálta a munkafolyamatokat, s azt találta, a munkaidő több mint egynegyede üresjárattal telik. Bár 100 százalékos munkahelyi hatékonyság nem érhető el és átlagosan 15 százalék inproduktív idő teljesen normális, addig Európa legtöbb országában legalább tíz, de akár közel húsz százalékkal több, nem hatékony munkával töltött idő van. A munkahelyi restség legföbb oka maga a közvetlen vezető – állítja a tanulmány.

Várunk a főnökünk döntésére, egy új információra, teljesen felesleges meetingen ülünk – csakhogy néhány időrablót soroljunk. Az értékesítők kevesebbet tudnak az ügyfelekkel foglalkozni, mert költséghatékonysági okok miatt maguk végzik az adminisztratív munkát, a vezetők pedig mindent egymaguk akarnak intézni, ahelyett, hogy kiadnák a munkát, és meg tanulnának rendesen delegálni. Legtöbb esetben tehát nem az egyéni restség okozza a munkahelyi galibákat és rossz hatékonyságot, hanem tízből hatszor a rosszul szervezett folyamat, vagy a nem elég hatékony vezető.

Valljuk be őszintén, az eredménytelen, sőt, sokszor felesleges munka demotivál, hosszútávon biztos, hogy érdektelenséget szül, akit pedig nem inspirál, ösztönöz a munkája vagy az elérhető eredmények, az előbb-utóbb kényelmesen, resten áll hozzá a napi rutinhoz. 

Munkaalkoholizmus. A restség ellentéte a túlzott buzgóság, ennek egyik fajtáját úgy is hívhatjuk, hogy munkaalkoholizmus. Ezt a kifejezést először Dr. Richard I. Evans használta, aki anno az Esso (most ExxonMobile) tanácsadójaként így nevezte el azokat a dolgozókat, akik rettentő sokat dolgoztak ugyan, munkájuk mégsem volt elég hatékony. Ebben a függőségi állapotban a dolgozó teszi a dolgát, szinte semmi más nem érdekli, él-hal a munkájáért, kapcsolatai kihűlnek, önbecsülését a munkájáért kapott visszajelzés határozza meg. Képzeljük el, ha ilyen a főnökünk. Egyrészt kényszeres munkaerő, aki csak magában bízik, épp ezért inkább maga csinál meg mindent, hiszen olyan jól úgysem tudja más elvégezni a feladatot, ahogy ő maga, ezért nem is delegál másoknak feladatot, csapattagjai hiába várják ezt. Másrészt számára mindenekfelett a munka az első, ezért ugyanezt várja el; nem dicsér, minek is, hiszen mindenkinek az a kötelessége a fizetéséért, hogy jól teljesítsen. Így juthatunk el odáig, hogy például a túlzásba vitt főnöki buzgóság, hogyan tud nagyon gyorsan a munkatársak restségéig vezetni. 

Természetesen a buzgóság, a lelkesedés, a szenvedély nagyszerű dolog! Gyönyörű erények, másokra is pozitív hatást gyakorolnak és jó fényt vetnek a "gazdájukra". Sőt, sem karrier, sem család nem épülne nélülük. Ám a túlzásba vitt buzgóság visszás, unalmas, fárasztó, sőt, néha nevetséges. Valljuk be őszintén, az aranyközépút ebben az esetben is jól jön: lustaság nélkül, kordában tartott lelkesedéssel éljünk. Menni fog? Miért is ne!   

MKI


címkék: lusta, munkamániás, lopni, állásinterjú, kutatás, Dr. Richard I. Evans, buzgóság, lelkesedés, szenvedély, arany középút

vissza